EGYÉTEK AZ ÉN TESTEMET, ÉS IGYÁTOK AZ ÉN VÉREMET
Ana Mendez Ferrell:
A történelmen végighúzódik a kijelentésnek ez a fonala, mert Isten mindig talált valakit, akinek odaadhatta ezt a csodálatos örökséget. Minden korszakban és minden felekezetben voltak olyanok, akik a legkülönbözőbb körülmények között találtak rá e nagy értékű gyöngyre. Megtalálták a legsötétebb időkben, az egyház történetének legeltorzultabb babiloni struktúrája kellős közepén is. Elzártan éltek egy kolostorban, vagy remeteként elrejtve a hegyek között, vagy misszionáriusként Afrikában vagy Kínában, amikor Isten megmutatta nekik örökségének ezt a drága kincsét. Rábízta ezt férfiakra és asszonyokra, akik az igazság szerelmesei voltak. Ezek a szentek Őt keresték, messze túl az emberek tanításain. Elválasztották az értékest az értéktelentől. Elszenvedték a legszörnyűbb üldöztetéseket, akár a halált is, mert amit megtaláltak, az volt a lényeg, és amijük volt, az élet volt és nem halott teológia. Ezek a férfiak és asszonyok maguk mögött merték hagyni a rituálékat és a hagyományokat, mert szemtől szembe találkoztak Jézussal. Némelyikük megrázta a földet, koruk vallásos és politikai rendszereit. Mások az ismeretlenségből ráztak meg nemzeteket, megváltoztatva a szellemi légkört az imakamra rejtettségéből; mert ismerték az úrvacsorában elrejtett élet titkát. Ez a könyv hozzásegít téged Jézus személyesebb és mélyebb megismeréséhez. Lehetővé teszi, hogy isten munkáját ugyanazzal az erővel végezzük, amivel Isten Fia tette, amikor itt volt a földön, hiszen meg is ígérte: „Bizony, bizony, mondom néktek, aki hisz énbennem, az is cselekedni fogja azokat, amiket én cselekszem, sőt, nagyobbakat fog cselekedni, mert én az Atyához megyek”. Ján 14,12.
Megnyitja szemeidet arra, hogy szemtől szembe lássad Jézust, és birtokba vedd a legnagyobb anyagi és szellemi örökséget. Amit most fogsz olvasni, meg fogja változtatni életedet, kereszténységedet, látásmódodat és szeretetedet, és megtölt Isten teljes erejével.
Nyisd meg a szíved, hogy megkapd ezt a páratlan kincset. És a mindenható isten jelentse ki magát neked e könyv minden egyes lapján!
Megnyitja szemeidet arra, hogy szemtől szembe lássad Jézust, és birtokba vedd a legnagyobb anyagi és szellemi örökséget. Amit most fogsz olvasni, meg fogja változtatni életedet, kereszténységedet, látásmódodat és szeretetedet, és megtölt Isten teljes erejével.
Nyisd meg a szíved, hogy megkapd ezt a páratlan kincset. És a mindenható isten jelentse ki magát neked e könyv minden egyes lapján!
Az úrvacsora megalapítása
A történelem során elveszett legnagyobb örökség Jézus azért jött el erre a világra, hogy odaadja a legcsodálatosabb örökséget: a maga életét bennünk. Azt akarja, hogy mi is úgy legyünk kiküldve, ahogy Őt küldte el az Atya; hogy nagyobb jelek és csodák történjenek egyháza által, mint amelyeket Ő cselekedett, amikor itt volt a földön. Azt akarja, hogy királysága teljes ereje és valósága megnyilvánuljon bennünk.
Ezért adta életét, és oly módon képezte a tanítványait, hogy képesek legyenek megragadni mindannak a teljességét, amit megszerzett számunkra.
Az apostolok ezt megértették, és nemcsak megélték, hanem oly módon tanították, hogy az első század egyháza ebben a valóságban mozgott. Isten eddig soha nem látott módon hatott a világra. Szeretete és ereje betöltött minden keresztényt. Jézus láthatóvá lett a hívők által. Az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv Isten lelkének megdöbbentő megnyilvánulásai közben íródott. Ma olvasunk erről a dicsőséges egyházról, és azt szeretnénk, hogy miénk legyen az, ami nekik volt, de mindez oly távolinak tűnik, anélkül, hogy megértenénk, hol vannak ezek a kulcsok, amelyek megnyitották a kaput ehhez az erőhöz, egységhez, a valódi örökséghez. A kulcs a legnagyobb örökségben van elrejtve, amit az Úr ránk hagyott: az úrvacsora vagy az eucharisztiának is ismert titokban.
A kenyér megtörése számukra sokkal több volt, mint egy szertartás, amivé mi tettük. Mindaz, amire szükségünk van, benne van ebben az egyszerű cselekedetben, ha eljutunk oda, hogy kezdjük megérteni.
„És ők állhatatosak maradtak az apostolok tanításában, az egymással való közösségben, a kenyér megtörésében és az imádságokban. És nagy félelem szállt minden személyre; és sok csoda és jel történt az apostolok keze által” (ApCsel 2,42.43)
Az apostolok nyilvánvalóan tanították őket arra, hogy őrizzék meg ezeket az igazságokat, mert ettől függött az, hogy az Úr félelme diadalmaskodjon az egyházban. Ezek a tanítások hozták be Isten szentségét népe közé, és ezek hozták elő a jeleket és csodákat. Amit nekik az Úr kijelentett, most az Úr ismét mondja, mert szükséges az, hogy helyreálljon az Úr félelme, a testvérek közti egység, a szentség és a jelek, olyan dolgok, amelyek nagyon hiányoznak a ma egyházából.
Ezért adta életét, és oly módon képezte a tanítványait, hogy képesek legyenek megragadni mindannak a teljességét, amit megszerzett számunkra.
Az apostolok ezt megértették, és nemcsak megélték, hanem oly módon tanították, hogy az első század egyháza ebben a valóságban mozgott. Isten eddig soha nem látott módon hatott a világra. Szeretete és ereje betöltött minden keresztényt. Jézus láthatóvá lett a hívők által. Az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv Isten lelkének megdöbbentő megnyilvánulásai közben íródott. Ma olvasunk erről a dicsőséges egyházról, és azt szeretnénk, hogy miénk legyen az, ami nekik volt, de mindez oly távolinak tűnik, anélkül, hogy megértenénk, hol vannak ezek a kulcsok, amelyek megnyitották a kaput ehhez az erőhöz, egységhez, a valódi örökséghez. A kulcs a legnagyobb örökségben van elrejtve, amit az Úr ránk hagyott: az úrvacsora vagy az eucharisztiának is ismert titokban.
A kenyér megtörése számukra sokkal több volt, mint egy szertartás, amivé mi tettük. Mindaz, amire szükségünk van, benne van ebben az egyszerű cselekedetben, ha eljutunk oda, hogy kezdjük megérteni.
„És ők állhatatosak maradtak az apostolok tanításában, az egymással való közösségben, a kenyér megtörésében és az imádságokban. És nagy félelem szállt minden személyre; és sok csoda és jel történt az apostolok keze által” (ApCsel 2,42.43)
Az apostolok nyilvánvalóan tanították őket arra, hogy őrizzék meg ezeket az igazságokat, mert ettől függött az, hogy az Úr félelme diadalmaskodjon az egyházban. Ezek a tanítások hozták be Isten szentségét népe közé, és ezek hozták elő a jeleket és csodákat. Amit nekik az Úr kijelentett, most az Úr ismét mondja, mert szükséges az, hogy helyreálljon az Úr félelme, a testvérek közti egység, a szentség és a jelek, olyan dolgok, amelyek nagyon hiányoznak a ma egyházából.
A vallásosság szelleme megöli az életet
Ami az első egyházé volt, az maga volt az élet tiszta lényege. A Szent Szellem olyan erőteljes módon szállt rá az egyházra, ami élővé tette mindazt, aki Jézus volt. Szellemi valóságban éltek, és egy ma nagyon kevéssé látott módon függtek a Szent Szellemtől. De ez lassanként elveszett. A finomság, az újszerűség és a spontaneitás, amely jellemzi e titokban elrejtett életet, valami puszta mechanizmussá változott, amit elkezdett megfertőzni a vallásosság. Lassanként szertartássá merevedett az, ami egykor élet volt.
Az egyházatyák halálával számtalan kijelentés feledésbe merült, a hagyományok és az emberek rendelkezései pedig bogáncsként és gazként kezdték ellepni az egyházat.
Az úrvacsora szakramentuma a történelemben
Az egyházatyák halála után az egyház elveszítette szellemi erejét, feladta a Szent Szellemtől, minden isteni ismeret természetfeletti forrásától való függését, és elkezdett függni az emberektől. Az apostoli és az ószövetségi írások, valamint a nyilvánvalóan nem létező nyomtatás hiánya azt eredményezte, hogy a kor vallásos emberei szertartási rendszert csináltak az egyházból. Sőt, ezt még megfertőzte a 4. században a római birodalom is, amikor Konstantinusz római császár összeelegyítette a római pogányságot a kereszténységgel. A 9. században kezdődött el az első nagy vita az úrvacsora témájában. Sajnálatos módon mindez a legnagyobb sötétség idején történt, amikor a varázslás és a babonaság nagy befolyásra tett szert, és ez beszivárgott az egyházba is. Radbertus bevitte Rómába az átlényegülés (transszubsztantiáció) tanítását, felhasználva kora miszticizmusát és természetfelettibe vetett hitét.
Azt tanította, hogy amikor elhangzanak az eucharisztia szavai, akkor az elemek valóságosan átváltoznak Krisztus testévé és vérévé. Az augusztinuszi állásponthoz ragaszkodó Ratramnus radikálisan ellenállt Radbertusnak és azt mondta, hogy az Úr jelenléte az úrvacsorában csupán szellemi természetű. A nagy ellenállás dacára az átlényegülés tanítása hivatalos elfogadást nyert az 1215-ös negyedik zsinaton, így Augustinus teológiája elveszítette a csatát. A tridenti zsinaton (1545-63) mindezt megtoldották azzal, hogy a kenyeret és a bort imádat illeti, mert maguk is Isten részeivé lettek. Radbertus elméletei az egyiptomi szertartásból származnak, amelyeket például bemutattak Osirisz istennek Ámon-Ré templomában, évezredekkel Krisztus születése előtt. Ebben a szertartásban a pap egy csengettyű hangjával hívta segítségül Osirisz szellemét, amikor felemelte kezeit egy ötágú, lángoló csillaghoz. Ahogy az átlátszó folyadék rózsaszínű lett a megszentelt kehelyben, tudták, hogy istenségük megjelent. Ez az egész római egyházban diadalmaskodó meggyőződés vált a 16. századi reformáció idejében a legvitatottabb témák egyikévé.
Különböző vélemények keletkeztek a keresztény hit ily központi tanításának igazságával kapcsolatban, amelyek komoly összeütközésekhez vezettek a reformátorok között is. Bár különböző meggyőződések alakultak ki, mindnyájan elvetették az átlényegülés tanítását.
Luther Márton, a német reformáció vezető alakja ezt írta „az egyház babiloni fogságáról” szóló írásában: „ez olyan hiba, amely ellene mond az Írásnak és az értelemnek, ellentétes mindazzal, amiről az érzékszerveink tanúskodnak, a látás, szaglás, ízlelés és a tapintás. Semmivé teszi e szakramentum igazi értelmét, és elvezet egy nagy babonasághoz és bálványimádáshoz”
Azért is megrótta az egyházat, hogy eltiltották a népet az úrvacsorai kehelytől, és azt tanították, hogy az úrvacsora Istennek vitt áldozat. E tanítás szerint a pap Krisztus valóságos testét és vérét mutatja be áldozatként Istennek, ezzel megismételve Urunk engesztelő áldozatát, csak mindezt vérontás nélkül.
Az oltár igazi szakramentuma Luther szerint a bűnök bocsánatára vonatkozó isteni ígéret. Ez az ígéret beteljesedett Fia halálával. S mivel ez egy ígéret, az Istenhez való járulást nem lehet megszolgálni jócselekedetekkel vagy saját erőfeszítéssel, amelyek által tetszeni akarunk Istennek. Hanem csakis hit által. Mert ahol ott van Isten Igéje, amely az ígéretet adta, „szükségképpen megkívánja az ember hitének e jelenlétét is, amely azt elfogadja”.
Érveit a Szentírásból merítve, 1524-ben kezdte meg Luther a támadását az átlényegülés tanítása és az oltáron történő megújított áldozat gyakorlata ellen:
„Krisztus azonban megjelent, mint a jövendő javak főpapja, aki nagyobb és tökéletesebb sátorba, nem kézzel csinált, tehát e teremtésből valóba, és nem is bakok vagy bikák vérével, hanem saját vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett” (Zsid 9,11-12).
Bár végig szilárdan megmaradt e tanítással szembeni ellenállásában, ugyanakkor Augustinushoz hasonlóan fenntartotta azt a véleményét, hogy az úrvacsora során a hívők valóságos formában veszik magukhoz Krisztus testét és vérét.
Luther kortársai között megjelent Zwingli is, aki a svájci reformáció egyik részét irányította. A szerzetes Lutherrel szemben humanista háttérből jött, ezért teológiája számos ponton eltért a német reformátor teológiájától.
Ő tagadta Isten jelenlétét az úrvacsorában, elannyira, hogy ezt csak egy jelképes cselekedetnek tartotta, ahol Krisztus teljességgel nincsen jelen.
Kálvin álláspontja e két vélemény, Luther és Zwingli között foglalt helyet. Kitartott amellett, hogy Jézus testének és vérének magunkhoz vételéről van szó az úrvacsorában, csakhogy mindez a szellemi síkon történik.
Lutherrel együtt Kálvin is hitte, hogy az úrvacsorában az elemek annak a jelei, hogy Krisztus valóban jelen van, és elutasított Zwingli álláspontját, amely azt mondta, hogy Ő nincsen jelen. Az első kettő azt hitte, hogy Krisztus valóban jelen van, és testével, s vérével táplálja a hívőket.
A kálvinista álláspontot fogadják el az evangéliumi egyházak többségében, és ez talál a legkedvezőbb elfogadásra korunk katolikus és lutheránus teológusai között is.
Ezek szerint: „az úrvacsora Jézus által elrendelt szertartás, ahol megtörjük a kenyeret és megisszuk a szőlőtő gyümölcsét, Krisztus engesztelő áldozatára emlékező hálaadás cselekedetében. Ebben a szakramentumi cselekedetben a Szent Szellem megáldja a Jézus testével és vérével való közösséget, mintegy a jövendő üdvösségünk elővételezését”.
E magyarázat alapján viszont azt mondhatjuk, hogy amit ma látunk, az egy üres szertartás. Egy vallásos cselekményt látunk, aminek semmi hatása nincsen a hívőkre. Formális cselekményt, amit időről időre megismételnek az egyházakban, olyan kötelességet, amely időközben elveszítette mindazt a jelentését, ami eredetileg megvolt az ősegyházban.
Isten arra hív minket, hogy térjünk vissza a gyökerekhez, keressük Őt, amíg újra fel nem fedezzük, hogy milyen örökséget is hagyott nekünk.
„ …és elküldje néktek az előre meghirdetett Jézus Krisztust! Akit bizonyos, hogy az égnek kell visszatartani addig az időig, amíg minden dolog helyreáll, amiről Isten szólt régtől fogva a szent próféták által”. (Ap. csel 3,20-21)
A ma egyházának csodálatosak a dolgai és erős a kenete, mégis híjával van a lényegnek. Hiányzik a testvéri szeretet, Isten természetfeletti életének és erejének a megnyilvánulása mindabban, amit hisznek és az Úr félelme, amely elvezet a valóságos szentséghez. E három nélkül csupán zengő cimbalmok vagyunk, víz nélküli fellegek, amit ide-tova hajt a szél. Így egy üres épület szép homlokzata vagyunk.
Általában ellentmondásos hangzás száll fel a ma egyházából. Prédikálunk a Krisztussal való személyes kapcsolatról, ami azonban többnyire csak egy Róla alkotott értelmi kép az Ő igazi ismerete nélkül. Prédikálunk nagy szeretetéről és erejéről, s közben az egyház töredezett és megosztott az egész földkerekségen, tele szakadással és pusztulással, egymás közti viszállyal.
Tele van beteg, bűnös emberekkel és a nagyobb részüket terhelő pénzügyi nehézségekkel. Azt hirdetjük, hogy szeretjük Őt, de a hívők többségének nem fontos a parancsolatai beteljesítése. Pedig Jézus azt mondta: „aki szeret engem, megtartja parancsolataimat”.
Miért? Válaszra vár a kérdés: „ha állítólag minden a miénk, a valóságban miért nem az”? Az ősegyház az egymás iránti rendíthetetlen szeretetben járt. A jeruzsálemieknek mindenük közös volt, annyira egy volt a szívük és a lelkük.
Olyan erőben éltek, hogy az megdöbbentett mindenkit. Isten természetfeletti ereje ellenállhatatlan volt, ami megnyilvánult közöttük és általuk.
Az Úr félelme megtartotta őket egy csodálatosan szent életben. Ezért a menny megjelent közöttük. Angyalokat láttak, természetfeletti módon átkerültek egyik helyről a másikra, és rendkívüli csodáknak voltak a tanúi.
Igaz volt az üzenetük, megélték azt, amit hirdettek, és megrázták az egész világot.
Az volt az ok, amiért elérték ezt a szintet, hogy élő és erőteljes módon értették meg az úrvacsora erejét, ami nem egy üres szertartás volt a számukra, hanem Krisztus intim és kijelentést hordozó közössége az emberek szellemével.
Krisztus örökségének legjavára találtam rá azzal, hogy éveken át úgy vettem az úrvacsorát, ahogy ők vették, és megéltem azt, amit ők megéltek. Az a vágyam, hogy ezeken az oldalakon továbbadjam azt, amit Ő adott nekem, és ezáltal elérd keresztény életed legnagyobb teljességét.
„Egyétek a testemet, és igyátok a véremet”
Eljött az a pillanat, amikor Jézus elmondta a földön hagyott örökségével kapcsolatos, talán a legfontosabb szavait. Ezek a szavak megrázták minden követőjét, és a legdühödtebb haragot váltották ki kora vallásos vezetői között.
Tagadhatatlan, hogy e szavak megrázták az egész poklot. Választóvonalat húzott azok között, akiket valóban az Atya adott neki, és azok között, akik csak kíváncsiságból vagy önérdekből követték őt.
„Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; aki eszi ezt a kenyeret, örökké fog élni: és az a kenyér, amit én fogok adni, az én testem, amit oda fogok adni a világ életéért. A zsidók pedig tanakodtak egymás között és azt mondták: „hogyan adhatja nékünk enni az ő testét? Jézus azonban így válaszolt nékik: bizony, bizony, mondom néktek, ha nem eszitek az ember fiának a testét és nem isszátok a vérét, nincsen élet bennetek, Aki pedig eszi az én testemet, és issza az én véremet, örök élete van, és én fel fogom támasztani őt az utolsó napon” (Ján 6,51-54).
Itt Jézus élet és halál kérdéséről beszél, mégpedig olyan hangsúllyal, hogy Jézus e szavakért kockáztatja minden tanítványa elveszítését és a farizeusok haragjának a magára zúdítását.
Jézus átadta nekünk a kulcsot ahhoz, hogy teljesen birtokba vegyük örökségünket. A Sátán teljes igyekezettel azon volt, hogy megraboljon minket ettől az évszázadok során.
Mi is tulajdonképpen az örök élet?
Jézus Isten testben megjelent Fia. Benne teljesedik be az a kikutathatatlan titok, hogy az egész világmindenség Teremtője eggyé válik az emberi létezéssel. Jézusban, az ő testében vált eggyé az ég a földdel.
„Megismertette velünk az ő akaratának titkát, az ő jó tetszése szerint, melyet önmagában eleve elgondolt, hogy az idők teljességének rendjében egyesít minden dolgot Krisztusban, úgy azokat, amelyek a mennyben vannak, mint azokat, amelyek a földön vannak” (Ef 1,9.10)
Jézus visszajövetele mutatja az idők beteljesedését és minden dolgok egységét, úgy azokét, amelyek a mennyben vannak, mind azokét, amelyek a földön vannak.
Jézus fogantatásakor az Atya természete egyesült az asszony természetével. A vér ugyanis csak egy férfi magján keresztül adható át a nő petesejtjébe. Ebben az esetben az Atya a vér formájában helyezte bele a maga életét Mária testébe. Az Atya a vér közegét használta ahhoz, hogy egyesítse az emberi és isteni természetet. Az Atyától adott vér közegén át jött létre Jézus vére. Az örökkévalóság behatolt az időbe és először lakott emberi testben Jézus fogantatásakor. És pontosan EZ AZ ÖRÖK ÉLET. Ez a fogalom nemcsak egy olyan életet jelöl, amelyik nem hal meg, hanem magára Isten lényére vonatkozik, aki behatol emberi természetünkbe, hogy eggyé tegyen minket magával.
Isten Fia testté lett, és közöttünk lakozott, és folyamatosan testté válik az ő Teste, az egyház által.
Tehát hogyan történik meg ez a csoda, amely elkezdődött az ő születésének a meghirdetésével?
„Felelt neki az angyal és azt mondta: a Szent Szellem fog rád szállni, és a Magasságos ereje fog befedni téged árnyékával; mert szent lesz az is, aki benned meg fog születni; Isten Fiának fogják őt hívni”. (Lukács 1,35)
A Szent Szellem eszközként lépett akcióba, hogy Jézus két természete egyesüljön, az Atya pedig a vérét hozta és a testet, amit belehelyezett Mária petesejtjébe. Ilyen módon az örök élet, amely maga Isten, először vérré vált, aztán testté. Ez rávilágít arra, hogy mit akart Jézus mondani a tanítványainak. „Nemcsak hinnetek kell bennem, amely elviszi hozzátok Szellememet és jelenlétemet, hanem ennetek kell az én testemet, és innotok kell az én véremet, hogy bennetek legyen az örök élet, és eggyé váljatok a Szellememmel. Ahogy a testnek táplálékra van szüksége, pontosan úgy kell táplálnotok a szellemeteket is, hogy azt feltámaszthassam” (parafrázis).
Jézus azt akarja nekünk ezzel mondani, hogy az ember szellemének táplálkoznia kell ahhoz, hogy éljen, és párhuzamot von Isten népének a pusztában történt természetfölötti vándorlásával
„Jézus ezt mondta nekik; bizony, bizony, mondom nektek; nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám ad valóságos kenyeret a mennyből. Mert Isten kenyere az, amely alászáll a mennyből és életet ad a világnak. (Ján 6,32)
Jegyezzük meg e helyen azt, hogy az Atyának táplálék formájában, kenyérként kellett bemutatnia Jézust ahhoz, hogy életet adhasson. Nemcsak megszületnie kell minden, Isten által teremtett életnek, hanem tápláltatni is, különben elgyöngül és elpusztul. Ami pedig igazság a földi szinten, igazság a szellemi szinten is.
Jézus nem beszélt vaktában. Szavait gondosan választotta meg, mert azok az Atya Szellemét hordozták.
„Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital” (Ján 6,55)
Jézus rendkívül erős dolgot mutat be, és ehhez kiválasztja az evés és ivás hétköznapi kifejezéseit. Nem beszél szertartásról vagy emlékünnepről, abszolút nem használ vallásos szavakat, hanem olyan egyszerű dolgot említ, mint a hétköznapi táplálkozásunk.
Szellemünknek éppúgy kell naponta táplálkoznia, mint testünknek ahhoz, hogy éljen és erősödjön. Felállított egy alapelvet, aminek életformává kell lennie, amit naponta kell gyakorolni. Jézus naponta akar megjelenni a szellemünkben. Ha szertartást akart volna adni, amit havonta vagy évente egyszer gyakorolunk, akkor erre a különleges alaklomra illő szavakat használt volna. Az evés és ivás azonban nem havi vagy évi események, hanem LÉTFONTOSSÁGÚAK és MINDENNAPOSAK.
Az ősegyház ezt minden további nélkül megértette.
„És kitartottak egy akarattal minden nap a templomban, és megtörték a kenyeret házanként, mindnyájan ettek nagy örömmel és a szív egyszerűségével” (ApCsel 2,46)
Jézus belevéste az apostolokba annak a fontosságát, hogy részesedjenek az ő testében és vérében, s így maradjon meg bennük az örök élet.
Így nemcsak Isten jelenlétét őrizték meg folyamatosan a szellemükben, hanem ez lett a nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy ELVÉGEZZÉK ISTEN MUNKÁIT.
„Ne a veszendő ételért munkálkodjatok, hanem azért az ételért, amely megmarad az örök életre; amelyet az Ember Fia ad majd nektek; mert Őt az Atya Isten pecsételte el. Azt mondták neki: mit tegyünk, hogy gyakorlatba ültessük át az Isten dolgait? Jézus válaszolt és ezt mondta nekik: az Isten dolga az, hogy higgyetek abban, akit Ő elküldött”. (Ján 6,27-29).
Figyeljük meg az összefüggést, amelyben Jézus beszél arról, hogy higgyünk benne és menjünk Hozzá; ugyanis nehezen hihető szavakat mond, amikor arról kezd beszélni, hogy egyétek az én testemet, és igyátok az én véremet.
„Én vagyok az életnek kenyere; aki hozzám jön, nem fog többé megéhezni; és aki hisz én bennem, soha többé nem lesz szomjas” (Ján 8,35).
Teste valódi étel, vére valódi ital. Aki eszik és iszik belőle, az teszi Isten dolgait olyan módon, ahogy Jézus is tette. A Benne élő Atya teszi a bámulatos csodákat, amiket Ő megtett.
„Ahogy engem elküldött az élő Atya, és az Atya által élek; így az is, aki eszik engem, él általam”. (Ján 6,57).
Jézus nagyon egyértelművé teszi, hogy az Atya volt az, aki munkálkodott általa, hogy elvégezze Isten dolgait. Kissé később ugyanebben az evangéliumban ezt olvashatjuk:
„Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, az Atya pedig énbennem? A szavakat, amelyeket szólok, nem magamtól mondom; hanem a bennem élő Atya az, aki cselekszi e dolgokat”. (Ján 14,10)
Jézus örökségként akarja ránk hagyni a működésnek és életnek ugyanazt a formáját, amit Ő megélt. Ehhez szükségünk van arra, hogy szellemünk táplálkozzon a testével és vérével. Amikor ezt tesszük, szellemünk Benne marad, így imáink meghallgatásra találnak, és élete átárad rajtunk, hogy megtegyük Isten dolgait.
„Aki eszi az én testemet, és issza a véremet, az bennem marad, én pedig őbenne” (Ján 6,56).
Ahogy az evés és ivás mindennapi dolog, a Benne maradás is az. Ez utóbbi valami maradandó tartózkodást jelent, olyan helyet, ahol mindennap élünk.
Jézus a következőket mondja erről a tartózkodási helyről egy későbbi tanításában:
„Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt; mert tőlem elválasztva nem tudtok tenni semmit. Aki nem marad énbennem, azt kivágják, mint a szőlővesszőt, és elszárad; összegyűjtik, tűzre vetik és elég. Ha pedig bennem maradtok, és szavaim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és az megtörténik nektek”. (Ján 15,1-3).
Hogyan maradunk Őbenne? Úgy, hogy esszük a testét, isszuk a vérét, és megtartjuk parancsolatait. Az ima hatalma megsokszorozódik, ha jelenlétében maradunk. Mert ez az a hely, ahol minden ima meghallgatásra talál, ahol az Atya mindent megtesz. Amikor az egyház végre megérti ezt a hatalmas dolgot, meg fogja hódítani a világot.
Azt tanította, hogy amikor elhangzanak az eucharisztia szavai, akkor az elemek valóságosan átváltoznak Krisztus testévé és vérévé. Az augusztinuszi állásponthoz ragaszkodó Ratramnus radikálisan ellenállt Radbertusnak és azt mondta, hogy az Úr jelenléte az úrvacsorában csupán szellemi természetű. A nagy ellenállás dacára az átlényegülés tanítása hivatalos elfogadást nyert az 1215-ös negyedik zsinaton, így Augustinus teológiája elveszítette a csatát. A tridenti zsinaton (1545-63) mindezt megtoldották azzal, hogy a kenyeret és a bort imádat illeti, mert maguk is Isten részeivé lettek. Radbertus elméletei az egyiptomi szertartásból származnak, amelyeket például bemutattak Osirisz istennek Ámon-Ré templomában, évezredekkel Krisztus születése előtt. Ebben a szertartásban a pap egy csengettyű hangjával hívta segítségül Osirisz szellemét, amikor felemelte kezeit egy ötágú, lángoló csillaghoz. Ahogy az átlátszó folyadék rózsaszínű lett a megszentelt kehelyben, tudták, hogy istenségük megjelent. Ez az egész római egyházban diadalmaskodó meggyőződés vált a 16. századi reformáció idejében a legvitatottabb témák egyikévé.
Különböző vélemények keletkeztek a keresztény hit ily központi tanításának igazságával kapcsolatban, amelyek komoly összeütközésekhez vezettek a reformátorok között is. Bár különböző meggyőződések alakultak ki, mindnyájan elvetették az átlényegülés tanítását.
Luther Márton, a német reformáció vezető alakja ezt írta „az egyház babiloni fogságáról” szóló írásában: „ez olyan hiba, amely ellene mond az Írásnak és az értelemnek, ellentétes mindazzal, amiről az érzékszerveink tanúskodnak, a látás, szaglás, ízlelés és a tapintás. Semmivé teszi e szakramentum igazi értelmét, és elvezet egy nagy babonasághoz és bálványimádáshoz”
Azért is megrótta az egyházat, hogy eltiltották a népet az úrvacsorai kehelytől, és azt tanították, hogy az úrvacsora Istennek vitt áldozat. E tanítás szerint a pap Krisztus valóságos testét és vérét mutatja be áldozatként Istennek, ezzel megismételve Urunk engesztelő áldozatát, csak mindezt vérontás nélkül.
Az oltár igazi szakramentuma Luther szerint a bűnök bocsánatára vonatkozó isteni ígéret. Ez az ígéret beteljesedett Fia halálával. S mivel ez egy ígéret, az Istenhez való járulást nem lehet megszolgálni jócselekedetekkel vagy saját erőfeszítéssel, amelyek által tetszeni akarunk Istennek. Hanem csakis hit által. Mert ahol ott van Isten Igéje, amely az ígéretet adta, „szükségképpen megkívánja az ember hitének e jelenlétét is, amely azt elfogadja”.
Érveit a Szentírásból merítve, 1524-ben kezdte meg Luther a támadását az átlényegülés tanítása és az oltáron történő megújított áldozat gyakorlata ellen:
„Krisztus azonban megjelent, mint a jövendő javak főpapja, aki nagyobb és tökéletesebb sátorba, nem kézzel csinált, tehát e teremtésből valóba, és nem is bakok vagy bikák vérével, hanem saját vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett” (Zsid 9,11-12).
Bár végig szilárdan megmaradt e tanítással szembeni ellenállásában, ugyanakkor Augustinushoz hasonlóan fenntartotta azt a véleményét, hogy az úrvacsora során a hívők valóságos formában veszik magukhoz Krisztus testét és vérét.
Luther kortársai között megjelent Zwingli is, aki a svájci reformáció egyik részét irányította. A szerzetes Lutherrel szemben humanista háttérből jött, ezért teológiája számos ponton eltért a német reformátor teológiájától.
Ő tagadta Isten jelenlétét az úrvacsorában, elannyira, hogy ezt csak egy jelképes cselekedetnek tartotta, ahol Krisztus teljességgel nincsen jelen.
Kálvin álláspontja e két vélemény, Luther és Zwingli között foglalt helyet. Kitartott amellett, hogy Jézus testének és vérének magunkhoz vételéről van szó az úrvacsorában, csakhogy mindez a szellemi síkon történik.
Lutherrel együtt Kálvin is hitte, hogy az úrvacsorában az elemek annak a jelei, hogy Krisztus valóban jelen van, és elutasított Zwingli álláspontját, amely azt mondta, hogy Ő nincsen jelen. Az első kettő azt hitte, hogy Krisztus valóban jelen van, és testével, s vérével táplálja a hívőket.
A kálvinista álláspontot fogadják el az evangéliumi egyházak többségében, és ez talál a legkedvezőbb elfogadásra korunk katolikus és lutheránus teológusai között is.
Ezek szerint: „az úrvacsora Jézus által elrendelt szertartás, ahol megtörjük a kenyeret és megisszuk a szőlőtő gyümölcsét, Krisztus engesztelő áldozatára emlékező hálaadás cselekedetében. Ebben a szakramentumi cselekedetben a Szent Szellem megáldja a Jézus testével és vérével való közösséget, mintegy a jövendő üdvösségünk elővételezését”.
E magyarázat alapján viszont azt mondhatjuk, hogy amit ma látunk, az egy üres szertartás. Egy vallásos cselekményt látunk, aminek semmi hatása nincsen a hívőkre. Formális cselekményt, amit időről időre megismételnek az egyházakban, olyan kötelességet, amely időközben elveszítette mindazt a jelentését, ami eredetileg megvolt az ősegyházban.
Isten arra hív minket, hogy térjünk vissza a gyökerekhez, keressük Őt, amíg újra fel nem fedezzük, hogy milyen örökséget is hagyott nekünk.
„ …és elküldje néktek az előre meghirdetett Jézus Krisztust! Akit bizonyos, hogy az égnek kell visszatartani addig az időig, amíg minden dolog helyreáll, amiről Isten szólt régtől fogva a szent próféták által”. (Ap. csel 3,20-21)
A ma egyházának csodálatosak a dolgai és erős a kenete, mégis híjával van a lényegnek. Hiányzik a testvéri szeretet, Isten természetfeletti életének és erejének a megnyilvánulása mindabban, amit hisznek és az Úr félelme, amely elvezet a valóságos szentséghez. E három nélkül csupán zengő cimbalmok vagyunk, víz nélküli fellegek, amit ide-tova hajt a szél. Így egy üres épület szép homlokzata vagyunk.
Általában ellentmondásos hangzás száll fel a ma egyházából. Prédikálunk a Krisztussal való személyes kapcsolatról, ami azonban többnyire csak egy Róla alkotott értelmi kép az Ő igazi ismerete nélkül. Prédikálunk nagy szeretetéről és erejéről, s közben az egyház töredezett és megosztott az egész földkerekségen, tele szakadással és pusztulással, egymás közti viszállyal.
Tele van beteg, bűnös emberekkel és a nagyobb részüket terhelő pénzügyi nehézségekkel. Azt hirdetjük, hogy szeretjük Őt, de a hívők többségének nem fontos a parancsolatai beteljesítése. Pedig Jézus azt mondta: „aki szeret engem, megtartja parancsolataimat”.
Miért? Válaszra vár a kérdés: „ha állítólag minden a miénk, a valóságban miért nem az”? Az ősegyház az egymás iránti rendíthetetlen szeretetben járt. A jeruzsálemieknek mindenük közös volt, annyira egy volt a szívük és a lelkük.
Olyan erőben éltek, hogy az megdöbbentett mindenkit. Isten természetfeletti ereje ellenállhatatlan volt, ami megnyilvánult közöttük és általuk.
Az Úr félelme megtartotta őket egy csodálatosan szent életben. Ezért a menny megjelent közöttük. Angyalokat láttak, természetfeletti módon átkerültek egyik helyről a másikra, és rendkívüli csodáknak voltak a tanúi.
Igaz volt az üzenetük, megélték azt, amit hirdettek, és megrázták az egész világot.
Az volt az ok, amiért elérték ezt a szintet, hogy élő és erőteljes módon értették meg az úrvacsora erejét, ami nem egy üres szertartás volt a számukra, hanem Krisztus intim és kijelentést hordozó közössége az emberek szellemével.
Krisztus örökségének legjavára találtam rá azzal, hogy éveken át úgy vettem az úrvacsorát, ahogy ők vették, és megéltem azt, amit ők megéltek. Az a vágyam, hogy ezeken az oldalakon továbbadjam azt, amit Ő adott nekem, és ezáltal elérd keresztény életed legnagyobb teljességét.
„Egyétek a testemet, és igyátok a véremet”
Eljött az a pillanat, amikor Jézus elmondta a földön hagyott örökségével kapcsolatos, talán a legfontosabb szavait. Ezek a szavak megrázták minden követőjét, és a legdühödtebb haragot váltották ki kora vallásos vezetői között.
Tagadhatatlan, hogy e szavak megrázták az egész poklot. Választóvonalat húzott azok között, akiket valóban az Atya adott neki, és azok között, akik csak kíváncsiságból vagy önérdekből követték őt.
„Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; aki eszi ezt a kenyeret, örökké fog élni: és az a kenyér, amit én fogok adni, az én testem, amit oda fogok adni a világ életéért. A zsidók pedig tanakodtak egymás között és azt mondták: „hogyan adhatja nékünk enni az ő testét? Jézus azonban így válaszolt nékik: bizony, bizony, mondom néktek, ha nem eszitek az ember fiának a testét és nem isszátok a vérét, nincsen élet bennetek, Aki pedig eszi az én testemet, és issza az én véremet, örök élete van, és én fel fogom támasztani őt az utolsó napon” (Ján 6,51-54).
Itt Jézus élet és halál kérdéséről beszél, mégpedig olyan hangsúllyal, hogy Jézus e szavakért kockáztatja minden tanítványa elveszítését és a farizeusok haragjának a magára zúdítását.
Jézus átadta nekünk a kulcsot ahhoz, hogy teljesen birtokba vegyük örökségünket. A Sátán teljes igyekezettel azon volt, hogy megraboljon minket ettől az évszázadok során.
Mi is tulajdonképpen az örök élet?
Jézus Isten testben megjelent Fia. Benne teljesedik be az a kikutathatatlan titok, hogy az egész világmindenség Teremtője eggyé válik az emberi létezéssel. Jézusban, az ő testében vált eggyé az ég a földdel.
„Megismertette velünk az ő akaratának titkát, az ő jó tetszése szerint, melyet önmagában eleve elgondolt, hogy az idők teljességének rendjében egyesít minden dolgot Krisztusban, úgy azokat, amelyek a mennyben vannak, mint azokat, amelyek a földön vannak” (Ef 1,9.10)
Jézus visszajövetele mutatja az idők beteljesedését és minden dolgok egységét, úgy azokét, amelyek a mennyben vannak, mind azokét, amelyek a földön vannak.
Jézus fogantatásakor az Atya természete egyesült az asszony természetével. A vér ugyanis csak egy férfi magján keresztül adható át a nő petesejtjébe. Ebben az esetben az Atya a vér formájában helyezte bele a maga életét Mária testébe. Az Atya a vér közegét használta ahhoz, hogy egyesítse az emberi és isteni természetet. Az Atyától adott vér közegén át jött létre Jézus vére. Az örökkévalóság behatolt az időbe és először lakott emberi testben Jézus fogantatásakor. És pontosan EZ AZ ÖRÖK ÉLET. Ez a fogalom nemcsak egy olyan életet jelöl, amelyik nem hal meg, hanem magára Isten lényére vonatkozik, aki behatol emberi természetünkbe, hogy eggyé tegyen minket magával.
Isten Fia testté lett, és közöttünk lakozott, és folyamatosan testté válik az ő Teste, az egyház által.
Tehát hogyan történik meg ez a csoda, amely elkezdődött az ő születésének a meghirdetésével?
„Felelt neki az angyal és azt mondta: a Szent Szellem fog rád szállni, és a Magasságos ereje fog befedni téged árnyékával; mert szent lesz az is, aki benned meg fog születni; Isten Fiának fogják őt hívni”. (Lukács 1,35)
A Szent Szellem eszközként lépett akcióba, hogy Jézus két természete egyesüljön, az Atya pedig a vérét hozta és a testet, amit belehelyezett Mária petesejtjébe. Ilyen módon az örök élet, amely maga Isten, először vérré vált, aztán testté. Ez rávilágít arra, hogy mit akart Jézus mondani a tanítványainak. „Nemcsak hinnetek kell bennem, amely elviszi hozzátok Szellememet és jelenlétemet, hanem ennetek kell az én testemet, és innotok kell az én véremet, hogy bennetek legyen az örök élet, és eggyé váljatok a Szellememmel. Ahogy a testnek táplálékra van szüksége, pontosan úgy kell táplálnotok a szellemeteket is, hogy azt feltámaszthassam” (parafrázis).
Jézus azt akarja nekünk ezzel mondani, hogy az ember szellemének táplálkoznia kell ahhoz, hogy éljen, és párhuzamot von Isten népének a pusztában történt természetfölötti vándorlásával
„Jézus ezt mondta nekik; bizony, bizony, mondom nektek; nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám ad valóságos kenyeret a mennyből. Mert Isten kenyere az, amely alászáll a mennyből és életet ad a világnak. (Ján 6,32)
Jegyezzük meg e helyen azt, hogy az Atyának táplálék formájában, kenyérként kellett bemutatnia Jézust ahhoz, hogy életet adhasson. Nemcsak megszületnie kell minden, Isten által teremtett életnek, hanem tápláltatni is, különben elgyöngül és elpusztul. Ami pedig igazság a földi szinten, igazság a szellemi szinten is.
Jézus nem beszélt vaktában. Szavait gondosan választotta meg, mert azok az Atya Szellemét hordozták.
„Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital” (Ján 6,55)
Jézus rendkívül erős dolgot mutat be, és ehhez kiválasztja az evés és ivás hétköznapi kifejezéseit. Nem beszél szertartásról vagy emlékünnepről, abszolút nem használ vallásos szavakat, hanem olyan egyszerű dolgot említ, mint a hétköznapi táplálkozásunk.
Szellemünknek éppúgy kell naponta táplálkoznia, mint testünknek ahhoz, hogy éljen és erősödjön. Felállított egy alapelvet, aminek életformává kell lennie, amit naponta kell gyakorolni. Jézus naponta akar megjelenni a szellemünkben. Ha szertartást akart volna adni, amit havonta vagy évente egyszer gyakorolunk, akkor erre a különleges alaklomra illő szavakat használt volna. Az evés és ivás azonban nem havi vagy évi események, hanem LÉTFONTOSSÁGÚAK és MINDENNAPOSAK.
Az ősegyház ezt minden további nélkül megértette.
„És kitartottak egy akarattal minden nap a templomban, és megtörték a kenyeret házanként, mindnyájan ettek nagy örömmel és a szív egyszerűségével” (ApCsel 2,46)
Jézus belevéste az apostolokba annak a fontosságát, hogy részesedjenek az ő testében és vérében, s így maradjon meg bennük az örök élet.
Így nemcsak Isten jelenlétét őrizték meg folyamatosan a szellemükben, hanem ez lett a nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy ELVÉGEZZÉK ISTEN MUNKÁIT.
„Ne a veszendő ételért munkálkodjatok, hanem azért az ételért, amely megmarad az örök életre; amelyet az Ember Fia ad majd nektek; mert Őt az Atya Isten pecsételte el. Azt mondták neki: mit tegyünk, hogy gyakorlatba ültessük át az Isten dolgait? Jézus válaszolt és ezt mondta nekik: az Isten dolga az, hogy higgyetek abban, akit Ő elküldött”. (Ján 6,27-29).
Figyeljük meg az összefüggést, amelyben Jézus beszél arról, hogy higgyünk benne és menjünk Hozzá; ugyanis nehezen hihető szavakat mond, amikor arról kezd beszélni, hogy egyétek az én testemet, és igyátok az én véremet.
„Én vagyok az életnek kenyere; aki hozzám jön, nem fog többé megéhezni; és aki hisz én bennem, soha többé nem lesz szomjas” (Ján 8,35).
Teste valódi étel, vére valódi ital. Aki eszik és iszik belőle, az teszi Isten dolgait olyan módon, ahogy Jézus is tette. A Benne élő Atya teszi a bámulatos csodákat, amiket Ő megtett.
„Ahogy engem elküldött az élő Atya, és az Atya által élek; így az is, aki eszik engem, él általam”. (Ján 6,57).
Jézus nagyon egyértelművé teszi, hogy az Atya volt az, aki munkálkodott általa, hogy elvégezze Isten dolgait. Kissé később ugyanebben az evangéliumban ezt olvashatjuk:
„Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, az Atya pedig énbennem? A szavakat, amelyeket szólok, nem magamtól mondom; hanem a bennem élő Atya az, aki cselekszi e dolgokat”. (Ján 14,10)
Jézus örökségként akarja ránk hagyni a működésnek és életnek ugyanazt a formáját, amit Ő megélt. Ehhez szükségünk van arra, hogy szellemünk táplálkozzon a testével és vérével. Amikor ezt tesszük, szellemünk Benne marad, így imáink meghallgatásra találnak, és élete átárad rajtunk, hogy megtegyük Isten dolgait.
„Aki eszi az én testemet, és issza a véremet, az bennem marad, én pedig őbenne” (Ján 6,56).
Ahogy az evés és ivás mindennapi dolog, a Benne maradás is az. Ez utóbbi valami maradandó tartózkodást jelent, olyan helyet, ahol mindennap élünk.
Jézus a következőket mondja erről a tartózkodási helyről egy későbbi tanításában:
„Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt; mert tőlem elválasztva nem tudtok tenni semmit. Aki nem marad énbennem, azt kivágják, mint a szőlővesszőt, és elszárad; összegyűjtik, tűzre vetik és elég. Ha pedig bennem maradtok, és szavaim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és az megtörténik nektek”. (Ján 15,1-3).
Hogyan maradunk Őbenne? Úgy, hogy esszük a testét, isszuk a vérét, és megtartjuk parancsolatait. Az ima hatalma megsokszorozódik, ha jelenlétében maradunk. Mert ez az a hely, ahol minden ima meghallgatásra talál, ahol az Atya mindent megtesz. Amikor az egyház végre megérti ezt a hatalmas dolgot, meg fogja hódítani a világot.
Hogyan történik ez a nagy titok?
Az ember arra lett teremtve, hogy két dimenzióban éljen, mozogjon és uralkodjon: az anyagi és a szellemi világban. Lényegében szellemek vagyunk, testben élünk, és van lelkünk, amely eszköz arra, hogy kapcsolatot teremtsünk és kifejezzük magunkat az anyagi világban. A szellemi világ szellemi dolgokkal táplálkozik, az anyagi világ meg földiekkel. Amikor belépünk Isten királyságába egy igazi bűnbánattal és azzal az eltökéltséggel, hogy Úrként és Megváltóként követjük Jézus Krisztust, Isten Szelleme egyesül az ember szellemével, és elvégzi azt, hogy átalakuljon egy új teremtéssé. E pillanattól kezdve növekedni kezd és megerősödik a szellemi táplálék által, ami Jézus teste és vére, azon kívül meg Isten Igéjéből.
Amikor az elemek megszentelődnek, hogy az úrvacsora részei legyenek, erőteljesen közöttünk van Krisztus jelenléte, ami se nem szertartás, se nem puszta emlékezés. Valami eredeti és valóságos dolog az, ami megtörténik a láthatatlan világban. A kenyér és a szőlőtőke elemei továbbra is kenyér és szőlőlé maradnak, a láthatatlan világban azonban hatalmas módon mutatják be Jézus testét és vérét. Szellemünk azonban szó szerint iszik az ő véréből, és eszik az ő testéből. Szellemünk magába szívja Isten életét, és mindazt, amit ez a test és vér tartalmaz. Isten és ember összevegyülnek, míg végül egészen elmerülünk Benne, ő meg bennünk, hogy aztán már csak egy szellem legyünk.
„Aki az Úrral egyesül, egy szellem Ővele” (1Kor 6,17).
Ez volt az, amiben hitt az ősegyház, és ezért történtek meg Isten munkái olyan megdöbbentő formában. Az úrvacsora a legkevésbé sem volt vallásos szakramentum. Ez magának Jézusnak volt az élete, amely nélkül ők nem tudtak élni.
Ez az élet annyira láthatóvá lett bennük, és Isten cselekedetei oly megdöbbentőek voltak, hogy hasonlók voltak egy isteni fényt a vízre vetítő világítótoronyhoz, amely odavonzotta a halak nagy sokaságát.
A világon semmi kincsért nem akarták elveszíteni ezt a csodálatos kegyelmet, a dicsőség jelenlétét, a bennük élő és általuk munkálkodó Krisztust. Az Úrnak félelme megtartotta őket a szentségben és az egymás iránti mély szeretetben, és ezzel kezdetét vette a lelkek első nagy aratása.
„És állhatatosan megmaradtak az apostolok tanításában, az egymással való közösségben, a kenyér megtörésében és az imádságokban. És félelem szállt minden személyre; az apostolok keze által pedig számos jel és csoda történt. Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak és minden dolguk közös volt… És naponta kitartottak egy akarattal a templomban és megtörték házanként a kenyeret, és közösen ettek örömmel és a szívnek egyszerűségével, dicsérték az Istent, ÉS KEDVESSÉGET TALÁLTAK AZ EGÉSZ NÉP ELŐTT. AZ ÚR PEDIG MINDEN NAP SZAPORÍTOTTA A GYÜLEKEZETET OLYANOKKAL, AKIK MEGTÉRTEK.” (ApCsel 2,42-47)
Az ember arra lett teremtve, hogy két dimenzióban éljen, mozogjon és uralkodjon: az anyagi és a szellemi világban. Lényegében szellemek vagyunk, testben élünk, és van lelkünk, amely eszköz arra, hogy kapcsolatot teremtsünk és kifejezzük magunkat az anyagi világban. A szellemi világ szellemi dolgokkal táplálkozik, az anyagi világ meg földiekkel. Amikor belépünk Isten királyságába egy igazi bűnbánattal és azzal az eltökéltséggel, hogy Úrként és Megváltóként követjük Jézus Krisztust, Isten Szelleme egyesül az ember szellemével, és elvégzi azt, hogy átalakuljon egy új teremtéssé. E pillanattól kezdve növekedni kezd és megerősödik a szellemi táplálék által, ami Jézus teste és vére, azon kívül meg Isten Igéjéből.
Amikor az elemek megszentelődnek, hogy az úrvacsora részei legyenek, erőteljesen közöttünk van Krisztus jelenléte, ami se nem szertartás, se nem puszta emlékezés. Valami eredeti és valóságos dolog az, ami megtörténik a láthatatlan világban. A kenyér és a szőlőtőke elemei továbbra is kenyér és szőlőlé maradnak, a láthatatlan világban azonban hatalmas módon mutatják be Jézus testét és vérét. Szellemünk azonban szó szerint iszik az ő véréből, és eszik az ő testéből. Szellemünk magába szívja Isten életét, és mindazt, amit ez a test és vér tartalmaz. Isten és ember összevegyülnek, míg végül egészen elmerülünk Benne, ő meg bennünk, hogy aztán már csak egy szellem legyünk.
„Aki az Úrral egyesül, egy szellem Ővele” (1Kor 6,17).
Ez volt az, amiben hitt az ősegyház, és ezért történtek meg Isten munkái olyan megdöbbentő formában. Az úrvacsora a legkevésbé sem volt vallásos szakramentum. Ez magának Jézusnak volt az élete, amely nélkül ők nem tudtak élni.
Ez az élet annyira láthatóvá lett bennük, és Isten cselekedetei oly megdöbbentőek voltak, hogy hasonlók voltak egy isteni fényt a vízre vetítő világítótoronyhoz, amely odavonzotta a halak nagy sokaságát.
A világon semmi kincsért nem akarták elveszíteni ezt a csodálatos kegyelmet, a dicsőség jelenlétét, a bennük élő és általuk munkálkodó Krisztust. Az Úrnak félelme megtartotta őket a szentségben és az egymás iránti mély szeretetben, és ezzel kezdetét vette a lelkek első nagy aratása.
„És állhatatosan megmaradtak az apostolok tanításában, az egymással való közösségben, a kenyér megtörésében és az imádságokban. És félelem szállt minden személyre; az apostolok keze által pedig számos jel és csoda történt. Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak és minden dolguk közös volt… És naponta kitartottak egy akarattal a templomban és megtörték házanként a kenyeret, és közösen ettek örömmel és a szívnek egyszerűségével, dicsérték az Istent, ÉS KEDVESSÉGET TALÁLTAK AZ EGÉSZ NÉP ELŐTT. AZ ÚR PEDIG MINDEN NAP SZAPORÍTOTTA A GYÜLEKEZETET OLYANOKKAL, AKIK MEGTÉRTEK.” (ApCsel 2,42-47)
A szellemi étkezés és ivás
„Jézus pedig azt mondta nekik: bizony, bizony, mondom nektek, ha nem eszitek az Ember Fiának testét és nem iszzátok az ő vérét, nincsen élet bennetek” (Ján 6,53)
Amikor az Úr azt mondja nekünk, hogy valamit szellemileg eszünk és iszunk, akkor ez arról szól, hogy valamit egészen a sajátunkká teszünk. Azt akarja mondani, hogy része lesz életünknek és lényünknek. Egészen átjárja szellemünket, lelkünket és testünket.
Az Igében számos példákat találunk arra, amikor Isten néhány szolgájának szellemi formában ad enni és inni; még saját Fiának is. E tapasztalatok beszámolnak nekünk arról, hogy ez milyen hatással volt az életükre. E férfiak egyike volt Illés, akit a mennyből átitatott étel erősített meg, amikor élete mentése érdekében menekült Jezábel királynő elől.
„És elnyúlt a boróka alatt, és elaludt; Ezután egy angyal megérintette őt, és azt mondta neki: kelj fel és egyél! Amikor feltekintett, a fejénél ott volt egy forró kövön sült kenyérlepény, meg egy korsó víz. Evett, ivott, és ismét elaludt. Az Úr angyala pedig eljött másodszor is, megérintette őt ezt mondván: kelj fel és egyél, mert nagy út vár rád. Tehát felkelt, evet, ivott és megerősödött annak az ételnek az erejével, s elment negyven nap és éjjel egészen a Hórebig, az Úr hegyéig”. (1Kir 19,5-8).
Az Úr angyala nem volt más, mint Jézus az ő testben eljövetele előtt. Ételt adott neki, amely olyan hatással volt az életére, hogy természetfeletti utat tett meg az Isten hegyéig.
Valami erőteljes dolog történt Illés testével, amikor elfogyasztotta azt az ételt. A lepény természetes kenyér volt az úrvacsora kenyeréhez hasonlóan, amikor azonban ezt az Úr angyala adta oda, Illés szelleme megtelt Isten természetfeletti erejével. Illés nemcsak egy fizikai hőstettet hajtott végre azzal, hogy pihenés nélkül negyven napig vándorolt a Hórebig, hanem ez az étel bevezette őt az Atyával való egyedülálló találkozásba is. Jegyezzük meg; nem Illés agyából vagy félénk szívéből jött elő a gondolat, hogy elmenjen Isten szent hegyéig, hanem az angyal ihlette őt erre, aki táplálta a mennyből való kenyérrel.
Isteni találkozások várnak ránk, az Atya fenntartott kijelentései, amit csak mennyei táplálék által nyerhetünk meg, ezt pedig csakis és egyedül Jézus tudja megadni nekünk.
Amikor Illés útra kelt, nem tudta azt, hogy ez hova vezet, de ebben a kenyérben benne volt lépéseinek az iránya is. Az út elvezette őt az Istennel való szemtől szembe találkozásig. Ott kapta meg szolgálati megbízását és ismerte meg a Mindenhatú láthatatlan munkáját abban a hétezer kiválasztott emberben, akik majd végrehajtják az Úristen terveit.
Az ő testének evése több az étkezésnél, ezzel lépünk be Istennel együtt egy mennyei dimenzióba, amely átformálja egész lényünket és értelmünket.
Férjem és én gyakorlatilag naponta veszünk úrvacsorát, és gyakran angyalok is odajönnek, hogy odaadják nekünk ezt a természetfeletti táplálékot.
Isten megengedte nekem, hogy megmásszak számtalan hegyet, és szellemi csatában felszabadítsak egész régiókat az ellenség ereje alól. Ilyenkor minden alkalommal úrvacsoráztunk a hegymászás kezdete előtt, s erő szállt le a magasból, táplálta testünket, és megteltünk természetfeletti életerővel minden fáradság legyőzéséhez. Egy alkalommal erőteljes közbenjárói akcióban vettünk részt Irakban, ahol az Úr 15 napon át alvás nélkül tartott fenn. Éjjel és nappal hosszú utakat tettünk meg, olykor 53 fokos melegben, s mindezt teste és vére ereje tette lehetővé az úrvacsorában.
Nem ismerek férjemhez hasonlóan böjtölő más embert. Voltak évek, amikor több mint 200 napot böjtölt. A 40 vagy 50 napos hosszabb böjtök idején előfordult, hogy angyalok szálltak alá, és fényből való élelemmel táplálták őt, miután magához vette az úrvacsorát.
Az ilyen és ehhez hasonló élmények hétköznapi életünk részei, mert felfedeztük az úrvacsora egyszerű elemeiben rejlő szellemi valóságot, amely életet, erőt, vitalitást ad fizikai testünknek.
Isten népe a pusztai vándorlása alatt természetfeletti módon maradt életben az Ígéret földjére való belépése előtt. Az Atya gondoskodott számukra mennyei kenyérről és vízről, amely szünet nélkül ömlött a vándorló sziklából. Ez volt az előképe annak a szellemi ételnek, amit Jézus adott nekünk testében és vérében.
Ez a szellemi táplálék az egyedüli, amely fenntarthat minket; segít elérni az ígéret földjét, ami egy természetfeletti élet, olyan élet, ahol a menny kézzel fogható valóság.
Izrael népe nem betegedett meg. Ruhájuk és cipőjük nem avult el, sőt együtt növekedett a gyermekek és ifjak testével.
A kenyér és a víz természetfeletti módon szállt le közéjük Isten királyságából. És ugyanez történik velünk is, amikor magunkhoz vesszük ezt a valóságos ételt és ezt a valóságos italt.
„Mert nem akarom testvéreim, hogy tudatlanságban maradjatok arról, hogy atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan átkeltek a tengeren, és mindnyájan Mózesre keresztelkedtek meg a felhőben és a tengerbe; és mindnyájan ették ugyanazt a szellemi ételt és itták ugyanazt a szellemi italt; mert ittak a szellemi kősziklából, amely követte őket, és ez a szila Krisztus volt”(1Kor 10,1-4).
Ennek az ételnek az evése és ivása mindig hatással van a szellemi és a fizikai világra egyaránt.
Ez a két vers megláttatja velünk azt, hogy magunkhoz veszünk valamit, amiről Isten gondoskodik, ami aztán testté válik bennünk.
Amikor János apostol megevés céljából egy könyvecskét kapott a mennyből származó látomása alkalmával, amit a Jelenések könyve ír le, akkor Isten ezzel azt mondta neki, hogy alkalmazza magára e kijelentésben rejlő minden igazságot. Tegye ezt annyira magáévá, hogy az lénye szerves részévé váljon.
„És a mennyből való hang ismét beszélt velem és azt mondta: menj oda, és vedd el a nyitott könyvet az angyal kezéből, aki a tengeren és a földön áll…. És elvettem a könyvecskét az angyal kezéből, s megettem; a számban édes volt mint a méz, de amikor megettem, a gyomromban keserűvé lett. És azt mondta nekem: ismét prófétálnod kell, sok nép, nemzet, nyelv és király felől” (Jel 10,8.10-11).
Ez a könyvecske táplálék volt, amely tartalmazta az utolsó időkre vonatkozó kijelentett Igéket. Minden, Isten szájából származó Ige – élelem. Ezért mondta Jézus:
„Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, amely Isten szájából származik” (Luk 4,4).
János itt kapott Igéje édes volt, mert a mennyből származott, de keserűvé lett a gyomrában, mert Isten haragját és ítéleteit tartalmazta. Jánosnak magáévá kellett tennie az Atya fájdalmát és felháborodását, hogy tekintéllyel és igazságosan prófétálhasson.
A szellemi ital további példájával találkozunk akkor, amikor Jézusnak ki kellett innia Istennek az emberiség minden bűne elleni haragja igazságosságának poharát.
„Jézus akkor azt mondta Péternek: Dugd vissza kardodat a hüvelyébe. Avagy nem kell-e kiinnom a poharat, amit az Atya adott nekem”? (Ján 18,11)
Egész lényét befolyásolta e kehely hatása, amit szellemi módon kellett kiinnia. Testébe és lelkébe belevitte minden ember bűnét, istentelenségét, inikvitásait és törvénytelenségeit. Szellemében pedig mindehhez hozzájárult az a mérhetetlen fájdalom, amivel az emberiség áthatotta az Atya szívét.
E pillanat csodálatos leírását adja meg Gene Edwards: „a pohár kihányta undok mérgét, míg az át nem járta a föld minden zugát. Néztem azt, ahogy megtöltötték a poharat a lázadás, a bálványimádás, paráznaság, gyilkosságok, hazugságok és csalások évszázadai. Eggyé vált vele a zsidó nemzetség minden bűne” (idézet a „Nap, amelyen keresztre feszítettek” című könyvből).
Ebben a kehelyben Jézus a mennyet hozta le a földre, azt az áldozatot, amely már elkészült a világ alapjainak felvettetése előtt. Ami megtörtént a mennyben, az most láthatóvá lett Jézus szenvedésében.
Amikor iszunk a mennyből, Isten tervei átjárják a földet, és ebben az esetben az Atya terve Jézus Krisztus halála volt a kereszten.
Amit ezzel hangsúlyozni akarok, az nem más, mint az, hogy a szellemi étkezés és ivás szükségszerűen hat egész lényünkre. Ez nem egy halott jelkép, hanem sokkal inkább egy kötelék, amely összeköti a mennyet és a földet.
A mennyben különböző típusú ételek és italok találhatók, amelyek azt szolgálják, hogy más és más részt adjanak nekünk Istenből; utat nyitnak előttünk a Jézus Krisztusban kapható csodálatos kijelentésekhez és élményekhez.
„A Szellem és a menyasszony azt mondják: Jöjj! És aki szomjas, jöjjön el, és aki akarja, vegye az élet vizét – ingyen”(Jel 22,17).
Az életnek ez a vize, ahogy azt később még látni fogjuk, össze van kötve Isten Szellemével és Jézus vérével, és hatása azonnal működik bennünk, amikor megértjük azt, ahogy ez a három együtt dolgozik. Amikor kijelentést kapunk a vérről, erejéről, hatótávolságáról és mindarról, ami benne van, odakerülünk az élet forrásához, hogy igyunk belőle.
„És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön; a Szellem, a víz és a vér; és ez a három összhangban működik” (1Ján 5,8).
Isten királyságában vannak válogatott és mámorosító italok, mint például a Szellem új bora. Jézus beszél a tanítványainak erről az új borról, amit új tömlőkbe kell tölteni, és ezzel utalt arra az időre, amikor inni fogják a Szent Szellemet (Ef 5,18).
Az ismeret ajtói olyan mértékben nyílnak meg előttünk, amennyire megértjük az úrvacsorában elrejtett csodálatos titkokat. Némelyik ajtónak az Új Jeruzsálemhez van köze, amely a mennyből száll majd alá, ami ugyanakkor már jelen van közöttünk is. Jézus maga mondta, hogy Isten királysága közöttünk van, mert ahol Isten lakozik, ott van Isten királysága. Ebben a királyságban ott van az élet fája, aki maga Jézus, akiből megtanulunk enni, hogy tökéletes egészségben éljünk.
„És a város utcájának közepén, a folyó mindkét oldalán ott volt az élet fája, amely tizenkét gyümölcsöt hozott, minden hónapban megadva a maga gyümölcsét; a fa levelei pedig a népek gyógyítását szolgálták”(Jel 22,2) A Biblia beszél a sötétség királyságához tartozó utálatos italokról is, amely utánozni próbálja Isten királyságát és alapelveit. Egy ilyen ital a nagy parázna tisztátalanságával teli kehely a Jelenések könyvében.
„Az asszony bíborba és skarlátba öltözött, ékesítve volt arannyal, drágakövekkel és gyöngyökkel; és arany kelyhet tartott a kezében, amely tele volt utálatossággal és paráznaságának tisztátalanságával… Mert minden nép ivott paráznasága haragjának kelyhéből, és a föld királyai vele paráználkodtak” (Jel 17,4 18,3).
Azt is láthatjuk, hogy már Pál idején létezett a pogányok között egy romlott formájú szertartás, amelynek során kehelyből ittak, kenyeret ettek, és fából készült bálványoknak áldoztak.
„Mit mondjak tehát? Hogy a bálvány valami, vagy az is valami, amit a bálványoknak áldoznak? Sőt, azt mondom nektek, hogy amit a pogányok áldoznak, azt a démonoknak áldozzák és nem az Istennek; én pedig nem szeretném, hogy a démonokkal legyetek közösségben. Nem ihatjátok az Úrnak poharát és a démonoknak a poharát! Nem lehettek részesei az Úr asztalának és a démonok asztalának” (1Kor 10,19-21). Tehát az étkezés és az ivás egy szellemi valóság jelképei, olyan cselekedetek, amelyek összekötik a szellemi világot az anyagi világgal. E cselekedetek révén vagy Isten Szelleme vagy a démonok végeznek el mélyreható munkát az emberek életében, attól függően, hogy kit hívtak segítségül. (Vége az első résznek)
Hozzáfűzés:
Mivel Luther nézete is említve lett, annyit tennék hozzá, hogy nem tartom helyesnek a hit és a munka, a hit és a cselekedetek, a hit és az Isten szavának való engedelmesség teológiai szembeállítását. A hit munka ellenében történő hangsúlyozása egy meddő és halott hit felé, egy puszta tantétel felé fordítja az evangélium és az élet megélésének valóságát.
Jézus teste és vére egyszeri megáldozásának rendszeres napi behozatala a történelmi valóságba, mint emberi cselekedet vagy munka, szembeállítása a puszta hittel értelmetlen és káros. Miközben az ördög azzal támadja a katolikus hagyományt, hogy áldozatok bemutatása által akarja üdvözíteni a hívőket, ami persze nem igaz, elérte, hogy ezzel szemben létesüljön egy olyan keresztény egyház, a mai egyház, ami tagadja a mindennapi áldozatot, és azt állítja, hogy ez munka általi megigazulás, tehát szerintük eretnekség.
Ezzel kiherélte magából a vér életét, a mindennapi mennyei ételt és italt, ami megtart. A kenyér és a bor átlényegülésének tanától függetlenül, ha bemegyek egy katolikus misére, ott Jézus testét és vérét veszem magamhoz, míg egy átlag keresztény gyülekezeti megemlékezésen testületileg semmit, mivel a gyülekezetek tanítói és pásztorai bálványimádásnak tartják annak hitét, hogy Jézus húsát és vérét vesszük magunkhoz, havonta egyszer, egy vaskos kárhoztatás után, miszerint ha valaki nem méltó, akkor ítéletet vesz magához.
Valahol érthető, hogy megtagadták a test és vér vételét, hanem helyette kenyeret és bort vesznek, mivel így nem fenyegeti őket a veszély, hogy meghalnak ha méltatlanul veszik. Mivel az apostolik megkülönböztették a testet és a vért, ezért aki abban a közegben nem mint testet és vért vette, hanem közönséges cselekedetnek tartotta, vétkezett. Ma ez kissé más, mivel amit vesznek, nem ugyanaz, mint amit az apostolok vettek, mivel sem Jézus szavait nem mondják ki, sem a vért és a testet, sem nem gondolják így. Mindazonáltal jóindulatú a megemlékezés, de nem sok haszonnal és kevés mélységgel.
Mivel a lényeg az Úr húsa és vére, ami valóság, és Jézus szavaival „ez az én testem” és „ez az én vérem”, ezért ezek 100% valóságok, melyek mentesek minden kettősségtől és bizonytalanságtól vagy csonkítástól. Ezért számomra teljességgel lényegtelen, hogy ezt a valóságot, Jézus életét, húsát és vérét úgy veszem magamhoz a kenyér és a bor képében, mint e jegyekhez kötött szellemi valóságokat, vagy úgy, hogy e jegyek Jézus testévé és vérévé lényegült valóságát veszem magamhoz.
Tehát teljesen mindegy, hogy ami érzékszerveinkkel látható és tapintható és ízlelhető, a kenyér és a bor, az valóban kenyér és bor, vagy csak külső megjelenésében az, ha e jegyeket úgy veszem, hogy ezekkel Jézus testét és vérét veszem, annak teljes valóságában.
Ennél sokkal lényegesebb, hogy úgy vegyem a kenyeret és a bort, vagy a külső megjelenésében kenyeret és bort, mint Jézus testét és vérét, és ne úgy, mint kenyeret és bort, ami megemlékezés a 2000 évvel ezelőtt kifolyt vérre és megtört testre. Ez utóbbi ugyanis nem Igei.
Ha tehát félretesszük a katolikus teológia és Ana Mendez szerint kálvinista teológia közti különbséget, és a bennük lévő közöset ragadjuk meg, és ha félretesszük e mindkettőtől elszakadt általános modern felfogást és gyakorlatot, ami tagadja a mennyei vér és hús valóságát a jegyekben, és visszatérünk az Ige teológiai magyarázattól mentes egyszerűségéhez és megpróbáljuk szellem szerint átélni azt, akkor járunk jó úton.
Jézus testét (húsát) és vérét veszem magamhoz, nem kenyeret és bort. De az Ő húsa és vére szellemi életet és valóságot hordoz, valóságos szellemi étel és ital. Jézus szavai a döntőek. A modern egyház azért is gyenge, mivel kevesebb a világossága e téren, mint amilyen Luthernek volt, pedig nagyobbnak kellene lennie. Ezért röhögött az ördög, amikor Luther hozzávágta a tintatartót a látomáshoz. Mert úgy gondolta, hogy ha megszabadítja az egyházat a katolicizmus eucharisztiájától, és ha végképp szétválasztja a hitet és a cselekedeteket, akkor ezzel az egyház védelmi kerítés nélkül marad.
A másik az áldozat kérdése. Malakiás világosan ír a felajánlásról, ami az áldozat szinonimája. Amit kezünkben tartunk és magunkhoz veszünk az Isten élete Jézus Krisztus által, az ő testében és vérében. Ugyanaz az áldozat, ugyanaz a szubsztancia, ugyanaz a valóság, ugyanaz az erő és hatás. Ezért ez felajánlható Istennek és vonatkoztatható területekre és emberi és szellemi eseményekre. Ez által Isten megváltó munkájának ereje behozható az élet valóságába és a királyság térhódító harcába. De ez nem csak lehetőség, hanem szükséges is.
Így hozzuk működésbe és így juttatjuk érvényre az áldozatot. Nem feszítjük meg Jézust újra a kereszten, azzal ha behozzuk áldozatát a jelen valóságába, miképp Jézus sem feszítette meg magát amikor bevezette az eucharistiát, behozva küszöbön álló áldozatát az akkori jelen valóságába, ugyanis akkor még nem feszítették meg Jézust, és egy pap sem teszi ezt. Hanem az egyetlen áldozatot terjesztjük ki.
Ugyanazt tesszük, mint ami az eklézsia része az üdvösség művében. Kiterjesztjük a megváltás művét a világban, hogy a királyság behódoltjává és domíniumává igázzuk azt. Ily módon Jézus Krisztus társüdvözítője a gyülekezet, melynek alapja a megváltás Jézus testében bevégzett műve. Most Jézus szellemi testében és teste által kell érvényre juttatni a megváltás művét. Ezért nemcsak mindennapi valódi szellemi étel, ital, élet és szellem vétele az „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” végrendelet, hanem felajánlás és áldozat is a királyság térhódítására, hogy Isten üdvözítő kegyelme ki tudjon áradni és hogy Isten le tudja fegyverezni a fejedelemségeket és hatalmasságokat és erőket.
Mert Isten jogszerűen nem teheti ezt, és nem is akarja, csak a Melkisédek rendje szerinti papjaiban működő Krisztus által, csak ha a gyülekezet megérti, hogy egy szellem az üdvözítővel és ezért az Üdvözítés munkájának még bevégezetlen művét cselekszi. Ez cselekedet, ami nélkül hitről még csak szólni sem érdemes, mivel ezek a cselekedetek szükségesek ahhoz, hogy területek megszabaduljanak és belépjenek az Üdvösség területére a hirdetett evangélium által, és hogy ugyanezek belépjenek a királyságba a királyság evangéliumának lépésről lépésre történő uralomra juttatása által, az eklézsia által a régióban és a társadalomban.
A modern egyházat ettől is megszabadította az ördög, aki világosság angyalaként jött el közénk Isten ellen emelt okoskodásaival. Ezeket a magaslatokat a tanítóknak kell ledönteniük. A tanító és a pásztor nem ugyanaz a szolgálati ajándék. Szükség, hogy a tanítók Istentől vegyék tanításukat és így Isten tanításának tekintélye érvényre jusson.
Próféták és tanítók küldték ki Isten akarata szerint maguk közül Pált és Barnabást szolgálatra, és ugyanezek jelöltek ki a gyülekezetek oltalmára és terelgetésére véneket, előljárókat és megáldották őket. Nem a tanítót rendelte Isten a presbiter és pásztor szellemi tekintélye alá, hanem fordítva.
A gyülekezetek vezetői, pásztorai, előljárói elszámoltathatók, még maga a gyülekezet is, mint a gyülekezet legfőbb tekintélye Pál szerint, jog szerint elszámoltathatja a vezetőket („vigyék az ilyent a gyülekezet elé”), ha azok eltérnek a tanítók tanításától és olyan elvek és meggondolások és szempontok alapján terelgetik a nyájat, ami ellent mond a tanítók tanításának.
És a tanító bármelyik pásztortól számonkérheti a tanítástól való eltérést és a gyülekezetnek kötelessége ezt figyelembe venni. És az apostoltól is számon kérheti. Az apostoloknak pedig kötelességük a prófétákkal együtt számonkérni az elfordult vezetőktől azok cselekedeteit és mulasztásait.
De az ótömlő vezetői megtagadták ezt az isteni rendet és megkeresik a maguk fajtáját és egymástól merítenek tisztességet és elvárják a nyájtól a feltétel nélküli engedelmességet, megfosztva a nyájat a megkülönböztetésben és a döntéshozatalban és a szolgálatban való aktív részvételtől, azaz gyermekként kezelik a felnőtt embereket és mesterségesen kiskorúságban tartják a gyülekezetet, akik végül betörnek és a kiskorúság amúgy is kényelmesebb útját választják, és elkezdődik kettős, királyság számára haszontalan életük. Ez a rendszer semmiben nem felel meg Isten Igéjének, bölcsességének, tanításának és tervének.
Tehát rangban rendelt az Isten először apostolokat, rangban másodjára prófétákat, rangban harmadjára tanítókat, írja Pál. És a legkisebbeket rendeli a gyülekezetből az alapvető életszükségletre való dolgok felőli bíráskodásra és végzés meghozatalára. Azt akarja, hogy a hívők felelősségvállalás tekintetében ne állati szinten mozgó birkák legyenek egy ember hatalma alatt, hanem önálló ítéletet és döntést meghozni képes felnőtt emberek.
Ez csak úgy lehetséges, ha a gyülekezet felvállalja eklézsia elhívását és megvizsgálja, megpróbálja és megítéli vezetői elgondolásait, döntéseit, döntéshozatali mechanizmusait, teológiáját és hitét, ha aktívan részt vállal a vezetésben és a stratégiákban és a célokban, elvégre az eklézsiáról van szó. Senki nem teheti magát úrrá és istenné Isten népe felett, és nem teheti azt rabszolgájává. A jelen rendszer, mint Isten élő népének ótömlője vagy gúzsa, ami mintegy szellemi varázslat és hatalmasság és erődítmény, fogva tartja Isten gyülekezeteit, mégis ezt teszi.
Miért engedte meg Isten a tévelygést? Mindig keresett és talált olyanokat, akik mélyebben átélik a valóságot. Most is keresi ezeket. Az ilyen ember szellemileg átéli a valóságot, és nem a tan szerint, ami sántít. De ha a tan helyreáll, az sem biztosítja önmagában a valóság átélését. Ezért Isten vár ránk, hogy éljük át, és értsük meg és tanítsuk és döntsük le a hazugságot és alapozzuk meg és építsük fel az igazságot.
Prófétáinak szavát követik tanítóinak szavai. A tanítók szava fogja ledönteni az erősségeket. És egy a tanító, a Krisztus. Mivel naponta vesszük, így testében és vérében, azaz Őbenne lakozunk, és ily módon valósággá válik annak ténye, hogy a bennünk lakozó Krisztus a tanító a tanítóban. Előbb megfelelően kell venni az Úr testét és vérét, és ebből fog származni az a belátás és értelem, ami felismeri a hamis gyakorlatot és a mögötte meghúzódó hamis tanítást és szellemiséget.
Ez megmagyarázza, hogy miért tartott ilyen soká a gyülekezet helyreállása. De Igei is ez, mivel írja, Illés eljön ugyan, és mindent helyreállít… Mindennek rendelt ideje van. Azért estünk ki oly messze a teljességből, Krisztusból, mivel pásztor-tanítóinkra hallgatva, akik egymástól nyerték a tanítást, az emberi tradícióinkat az Ige fölé helyeztük, mi, a gyülekezet. Mert Ő ezt mondta: Ez az én testem és vérem, de a pásztorok az ennek való engedelmességet és az Úr szavának elfogadását és elhívését megtagadták és úgy veszik, mint képes beszédet, puszta visszaemlékezést, Krisztus teste, egész nemzetek és népek romlására.
Az elkárhoztatók test szerinti karizmatikus nagytanácsa Isten - Jézus testével és vérével valódi közösségben lakozó, és Szellem szerint való - megszentelt követei ellen tör
Nem az első eset és nem is az utolsó, hanem úgy látszik, a számonkérés, a bűnbánat és megtérés teljes hiánya áll fenn e tanácsban, ami áldatlan állapot és Krisztus gyülekezetének testületi bűnbánatra kell jutnia, jutnunk emiatt és e vezetők miatt. Még behelyettesítő bűnbánat tartása is szükséges értük, amíg maguk bűnbánatra jutni képtelenek, hanem a bűnt növelik.
Ez az oka többek között a nemzetünkben munkáló politikai törvényszegéseknek és árulásoknak is, ahol a titokban végzést hozókat ki kéri számon és ki hívja vissza őket hivatalukból? Ezért nem kis dolog és nem olyan dolog, ami felett szemet kellene hunynunk, hiszen egy olyan szellemiség munkájáról van szó Isten műve előterébe keverve, ami az egész nemzetet uralja, és éppen ezért nem mindegy, hogy az eklézsia is ennek hatalma alá veti-e magát, vagy ennek ellene áll és kiveti magából ezt a gonoszt.
Mert ahová mi eljutottunk, azt kérhetjük el az ország számára. És ha gonoszra jutottunk, akkor a gonosznál jobbat nem kérhetjük el. Ezért, ezek nem képviselik Isten gyülekezetét, hanem az ótömlőt, amit szét fog vetni az újbor, amikor bejön, mivel Isten már tovább lépett. A mi dolgunk, hogy Jézus mellett álljunk és vele haladjunk. Mert ez az árulás bűne. Az árulás szelleme benn van és munkál a gyülekezetben. Nem csoda, hogy ugyanezek politikai Antikrisztusok szarvát emelik, akik szintén árulók. Egy és ugyanazon szellem műveli mindkettőt. Jézus világosan figyelmeztet Igéjében, hogy sokan elárulják egymást. Ez az árulás szelleme, és akit elárulnak, az elsősorban Jézus.
Várjuk a könyv lefordítását és megjelenését és imádságban hordozzuk az ezen fáradozó szenteket. Annál is inkább, mivel miképp a test szerint való, Jézus és a korai apostolok idejében üldözte a szellem szerint valót, így ma is üldözi. Ezért imádkozzunk ezekért is, miképp Jézus tanít: „Imádkozzatok üldözőitekért”. Ha talán ad nekik az Úr megtérést és szabadulást, vagy az egyháznak tőlük. Mert vannak karizmatikus gyülekezeti managerek, akik azért imádkoznak, varázsolnak, és csácsognak és üléseznek zárt ajtók mögött titokban, hogy elkárhoztassák az igazak lelkét. Ezek mindenáron meg akarták akadályozni, hogy Ana Méndez Ferrel és Emerson Ferrel Magyarországon szolgáljanak.
Ha lenne hazánkban egy az Úrhoz János apostol mód közeli szellemi vezető, aki megette a mennyei végzésekkel teleírt könyvtekercset, az Isteni igazságosság és ítéletek „türetét”, akkor a gyülekezetekhez intézett egyetemes, nyílt levelében konfrontálná és név szerint meg is feddené ezeket, miképp levélben János apostol annak idején megtette (3Jn.1.7-11), hogy ne munkálhasson tovább a törvényszegés eme farizeusi titkos bűne az eklézsiában. Mert minden napvilágra jön.
Miképp Jézusnak, akit Saul inkvizítor üldözött, volt hatalma, hogy lováról leverje őt, és a három napi böjtben és vakságban megjuhászosodott farizeust maga mellé állítsa, így ma is van hatalma, hogy beavatkozzon. Ezt azonban megelőzte az eklézsia kiáltása. Saul azonban farizeus korában is egyenes és nyílt ember volt, nyilvánosan lépett fel, nem volt nehéz felismerni szándékait.
Esetünkben azonban ezek úgy működnek, mint a kígyó, vagy mint a világosság angyalai, magukat és egymást is elhitetve, vagy mint báránybőrbe bújt farkasok, vagy mint éjjeli tolvaj, aki igyekszik maga után eltüntetni a nyomokat, mivel gyávák nyíltan színt vallani, nehogy sérüljön az egység látszata. Színészek, képmutatók. Ezért ha egy mód van rá, titokban vagy szűk körben ölnek és üléseznek.
Ez az Antikrisztus szelleme, amely mindig a kenet munkája ellen tör, sőt, a törvényszegés titkos bűne, akik ellene állnak a magasabb tekintélynek, Istennek. Bár mondják ők, mert befogadták Alan Vincentet, aki a tekintély hét szintjéről tanítva ezt az alapelvet leszögezi, de nem cselekszik.
Mondják ők, de nem cselekszik. Az ilyeneket kerüldd. Int Jézus és az apostol. Amíg helyre nem áll az egyházban az igazság és az igazságosság és az Isteni rend és az Isteni félelem, és az irgalom és az ítélet, addig még inkább szükséges, hogy felvállald felelősségedet saját magadért és a gyülekezetért.
Azt azért nem szükséges mondanom ez inkvizítori hivatal, e sauli, „buzgóság tekintetében egyházat üldöző” nemes és nemzetes egyházfelügyelő gárda tagjairól, akik magukat a magyarországi szellemi ébredés őrizőinek tekintik és maguknak elsőbbséget tulajdonítanak, hogy jobbik feleik (feleségeik) nem írhattak ahhoz hasonló beszámolókat, mint amilyet Isten, a „ne érj hozzám mert tiszta vagyok”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése