A KIRÁLYSÁGRÓL ÉS AZ EGYHÁZRÓL

Rick Joyner: 

Néhány hete éltem át évek óta leghatalmasabb két látomásomat. Alapjaiban láthattam meg az Úr szívét és legfőbb vágyát a teremtés kezdetén és most, ami nem más, mint Menyasszonya, a Gyülekezet (Egyház).

E látomásokból mélységeiben értettem meg, hogy Menyasszonya iránti szeretete oly mély, hogy nem az egyház van a Királyságért, hanem a Királyság az egyházért.

(Fordító: Az Úr maga mondta, hogy nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért. Krisztus az Ő szombatjába, királyságába vezeti övéit, melyben a királyság egy megközelítésben Krisztus és Menyasszonya közti bensőségesebb kapcsolat és megismerés élő közege és kifejezésmódja. Mindazonáltal van a szombatnak és az Úr békéjének mélyebb értelme is, ami Krisztus személyétől, Isten imádatától és természetétől elválaszthatatlan.)

Ez gondolkodásmódom irányultságának átrendeződését vonta maga után, ezért megosztom azokkal, akik a Királyságról szóló, közel két éve tartó rendszeres tanulmányomban velem voltak.

Ez nem változtatja meg azt, amit a Királyságról már megosztottam, azonban megváltoztatja az elsőbbséget a számomra. Az Úr szereti az Ő teremtését, és szereti a Földet. Szeret minden egyes verebecskét, ez az oka annak, hogy észreveszi, ha csak egy is a földre hull közülük. Azonban semmi nincs, ami ahhoz a szeretethez lenne fogható, mellyel Menyasszonya iránt viseltetik. Hogy ezt megmutatta nekem, eltökéltebbé tett, mint valaha, hogy meglássam az Egyház, férje számára való felkészülését.

Ahhoz, hogy az Egyház betöltse rendeltetését, ismernie kell felsőbb elhívását. Sok gyakorlati dolog van, melyekkel foglalkozni kell, de mindenek fölött legfontosabb, hogy annyira szerelembe essünk Ővele, hogy ne bírjuk elviselni a Tőle való elkülönültséget. A Menyasszony aki „felkészíti magát”, ezt iránta való szeretetből teszi, és nem önző ambícióból, nem pusztán azért, hogy saját rendeltetését betöltse. Látnia kell rendeltetését, és gyönyörűséget kell találnia benne, örvendeznie kell, de ez elhalványul az Ő dicsősége szemlélésének fényében.

Bizonyos hogy a világmindenségben senki sincs, aki Istennél szeretetreméltóbb. Az Ő útjai annyival magasabbak még a mi legnemesebb imádásunknál is, hogy az Ő felismerése, akár a legszerényebb módon is, átváltoztató erővel bír. Ezért annak kulcsa, hogy az Egyház abba az állapotába emelkedjen, amire elhívatott az, hogy Őt szemlélje.

A kenet, amiért minden egyéb felett imádkozom, az a kenet, ami Őrá mutat úgy, hogy a menyasszonyt az Ő utána való vágyódás teljességgel feleméssze. Természetesen ezt nem adhatom át anélkül, hogy saját szívemben bírnám. Isten szeretése első és legmagasabb elhívásunk. A legmagasabb elhívást az éri el, aki leginkább szereti Őt.

Akik írásaimat olvassák, tudják, hogy világéletemben egyházfi voltam. Minden írásomban és prédikálásomban igyekszem minden hívő számára átadni egy látást, hogy legyen a helyi gyülekezet része. Ezt abból a meggyőződésből teszem, amit nem sokkal azután kaptam, hogy kereszténnyé lettem, - miszerint egy élő és valódi helyi gyülekezeti élet létfontosságú feltétele a valódi keresztényi érettségnek.

Soha nem voltam bizonyosabb efelől, és mégis, azzal is nagyon tisztában vagyok, hogy mennyire ritka dolog találni egy olyan gyülekezetet, ahol ez lehetséges. Ahhoz, hogy mind az egyház, mind a keresztények egyénileg, betöltsék rendeltetésüket, mindkettőnek változnia kell, és változni fognak.

Sokkal jobb azonban egy éretlen gyülekezetben lenni, mint semmilyenben. Az igazság, hogy egy éretlen gyülekezetben sokkal jobb lehet, mint egy érettben. A gyülekezeti élet minden frusztrációjára és irritációjára szükségünk van ahhoz, hogy azzá váljunk, amire elhívattunk – Krisztusivá.

Mindenki szeretni fogja Őt, aki tökéletes, de a tökéletlenek szeretése és önmagunk türelmes odaadása arra, hogy őket segítsük, az Úr alapvető természete, amelyet bemutatott, amikor a Földön járt. Ez okból az éretlenek között könnyebb számunkra az érés. Ha megvárjuk, hogy az egyház összeszedje magát, mielőtt csatlakoznánk hozzá, addigra annyira messze fog már járni az úton, hogy már nem leszünk képesek felzárkózni!

Isten Királysága eljön, és akarata meglesz a Földön, miképp a Mennyben. Királysága a Földön messze csodálatosabb és dicsőségesebb lesz, mint ahogy ezt jelenleg nyelvünkkel le tudnánk írni. A Föld paradicsommá lesz helyreállítva, melyre eredendően teremtetett, de az egyház még ennél is magasabb elhívással bír. Az egyház a mennyei régiókra hívatott el, hogy Ővele üljön az Ő trónján, hogy Vele kormányozzon és uralkodjon.

Isteni természetéből is részesülni fog. A csípős megjegyzés általánossá vált a szellemiekkel kapcsolatban, miszerint „oly mennyei értelműek, hogy a földön semmire nem jók” de a tény az, hogy a földi gondolkodásmódú keresztény nem lesz rá képes, hogy sok haszonra legyen a Földön. Amíg a Menny valóban otthonunkká nem lesz, egyszerűen nem lesz mit adnunk a Föld számára. 

Az Úr már közel húsz évszázada készteti népét, hogy a királyság eljöveteléért imádkozzon. De nem fog eljönni, amíg Menyasszonya kész nem lesz. Ezért a leghatékonyabb dolog, amit a királyság eljövetele érdekében tehetünk az, hogy segítjük az Egyházat, hogy azzá váljon, amivé elhívatott. Arra hívatott, hogy vele együtt üljön az egekben, és hogy otthonosabb legyen Ővele fönn, mint itt.

Értékelem azokat, akiknek szívén van a társadalom átváltoztatása, de ez az átalakítás jó elképzelések alapján nagyon korlátozott, kivéve, ha az Ő egyháza által valósul meg. Az egyház arra lett elhívva, hogy hegyre helyezett világosság legyen, nagy társadalom, mely arra készteti mindazokat akik látják, hogy a Fény Forrását kutassák.

Az Egyház elhívatása, hogy Isten Királysága legyen a Földön, ami egy társadalom és egy kultúra, mely felülről való, amely bátran kiáll e világ bukott útjaival kontrasztban, és napvilágra hozza Királya bölcsességét és természetét. Az egyház egyszerűen nem töltheti be célját közösség nélkül. 

Amikor közösségről beszélek, ezalatt nem azt értem, hogy ugyanabban a városnegyedben kell, hogy éljünk egymás szomszédságában. Megvan a szentek igazi közösségbe kötése, amely áthatol a területeken. A földi családok felnőnek, majd különválnak, mindnyájan saját útjaikon, de a mennyei család egyre közelebb kerül, miközben növekszik. Addig nő a mennyei család, míg szellemi összekapcsolódásunk túl nem lépi a legszorosabb emberi családét.

Minden keresztény szívében van egy sóvárgás Isten örök családjába való egybeköttetésre, mert ez az a rendeltetés, melyre teremtettünk.

Krisztus teste kezd egybeállni, amely minden jelek legnagyobbika arra nézve, hogy ez valóban a korszak vége, mert e jelen korszak nem érhet véget addig, míg ez be nem következik. Amikor ez bekövetkezik, a Királyság örömüzenete fog hirdettetni a földön lévő királyság nagy és bevehetetlen erődjének - az egyháznak. Be kell teljesednie az Úr, Menyasszonya egységre és tökéletességre jutására vonatkozó imáinak és próféciáinak, mielőtt e korszak eljutna a végre. 

Amikor a valódi újszövetségi gyülekezeti élet utáni vágy feléled az egyházban, akkor be fog indulni, hogy újra egybeálljon. Amikor elkezd újra egybeállni, az Úr lesz közötte, ő pedig sokkal inkább szerelembe esik majd Ővele, mint amennyire magába szerelmes. A keresztények, akik e hívásra válaszolnak, érzékelni fogják e legfőbb közösséget, de figyelmük középpontjában mégsem ez lesz, - hanem az Úrhoz való közeledés.

Ő még hatalmasabb vágya az emberi szívnek, mint a közösség, de nekünk közösségre van szükségünk ahhoz, hogy közelebb jussunk Őhozzá. 

Miképp az Úr a Mt 18,20-ban kijelenti, „Mivel ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az Én nevemben, ott vagyok közöttük.” Az „összegyűlnek” szó e helyen sokkal többet jelent, mint puszta összegyülekezést, azt jelenti, összeállni, miképp egy autó alkatrészei összeállnak, hogy együtt autót képezzenek.

Elválasztva, a részek nem igen hasznosak, és nem lesznek képesek senkit sehová elszállítani, együtt azonban messzi távra képesek eljutni. Ugyanezt az értelmet találjuk a Zsid 10,23-25-ben:

„Ingadozás nélkül erősen kapaszkodjunk reményünk megvallásában, ingadozás nélkül, mert aki az ígéretet tette, hűséges; 

És ügyeljünk rá, hogy egymást felbuzdítsuk a szeretetre, és a jó cselekedetekre;

Nem feladva saját egybegyűlésünket, miképp némelyeknek szokása, hanem bátorítva egymást; annál is inkább, mivel látjátok, hogy a nap közeleg.”

Az „egybegyűlés”, amit nem szabad feladnunk, több mint pusztán találkozókra összegyülekezés; „egybeépülés”, miképp egy autó alkatrészei. Az egyedi alkatrészek értékesek lehetnek, de addig, míg megfelelően össze nincsenek rakva, semmit végbevinni nem tudnak. Ugyanez a helyzet Krisztus Testével. 

Oka van annak, hogy mindenki, aki az újszövetségben az Úrhoz megtért, a „gyülekezethez adatott”. Tekintsünk azon szolgálatok gyümölcsére, amelyek sok embert megérintenek, de nem építik az egyházat. Mennyi marad meg ebből a gyümölcsből? Amikor ők elmennek, az emberek valóban mások lesznek? Az egyház fénye valóban fényesebben ragyog?

Miért van, hogy a tanulmányok azt mutatják, hogy nincs mérhető különbség azok jellemében, akik keresztényeknek mondják magukat, és azokéban, akik nem? Valami tényleg nem működik.

Nem arról van szó, hogy ezeket az evangélistákat kellene hibáztatnunk az egyház problémája miatt. Örvendeznünk kellene mindenkiért, aki prédikál, gyógyít, és bármi módon hatással van az emberekre az Úr nevében. Érthető, hogy sok evangélista tétovázna, ha új megtérőit gyülekezetekbe kellene küldenie, melyekről tudja, hogy csak halott valláshoz fogják vezetni őket, vagy más módon fogják kiszívni az életet ezekből az új hívőkből.

Ezért volt, hogy az újszövetség evangélistáit apostolok, próféták és tanítók követték, akik felépítették az egyházat. Amíg az újszövetségi szolgálatok meg nem tanulnak együtt mozogni, a gyümölcs nagy része továbbra is el fog veszni.

Bizonyos, hogy jobb, hogy ezek az evangélisták prédikálnak, betegeket gyógyítanak, és az Úrhoz fordítják az embereket, mint ha nem tennék, de szükség, hogy gyülekezetek emeltessenek, ahol az új megtérők érhetnek és növekedhetnek a Krisztussal való kapcsolatukban, és megtalálhatják megfelelő helyüket az Ő Testében.

Miképp az 1Jn 4,20 mondja nekünk, lehetetlen, hogy szeressük az Urat, és közben ne szeressük a testvéreket. Nem lehetséges valóban szeretni az Urat úgy, hogy közben nem szeretjük az Ő egyházát. Ha szeretjük Őt, akkor kényszerítve vagyunk, hogy segítsünk, hogy Menyasszonya olyan Menyasszonnyá váljon, amilyen a Királyhoz méltó.

Ez a Menyasszony az Ő szívének legfőbb vágya, és ha az Ő öröme a mi szívünk legfőbb vágya, akkor segíteni fogunk a Menyasszonynak, hogy felkészüljön az Ő számára. Ez egyben legfőbb útja, hogy az Úr számára utat, és a királyság számára sugárutat készítsünk.

Rick Joyner - MorningStar Ministries